– Abdul, mennyi van még a hegytetőig?
– Alig 15 perc – mondta Abdul, majd még háromnegyed órát kúsztunk felfele a függőlegest súroló meredeken.
Kipróbáltuk, hogy reagál a berozsdásodott test, ha kitesszük az Atlaszba, majd három napon keresztül alaposan megtúráztatjuk. Kibírta, de időnként azért piszkosul sajgott.
Imlil az egyik legfelkapottabb marokkói kirándulóhelység: a szemrevaló tájegység csupán 70 km-re van Marrakechtől, így évente sok látogató kerekedik fel, hogy belevesse magát a magaslatok sűrűjébe. Már maga a város környéke is izgalmas természeti vegyes felvágott: a berber település körül csupasz és havas hegyek váltogatják egymást, ezekhez tökéletesen passzol a közelben lévő dekoratív vízesés.
Imlilben három dologból van a legtöbb: puttonyos túrázóból, szolgálatait tukmáló helyi idegenvezetőkből és szamárból. Ez a kombináció remekül kiegészíti egymást: míg az első jelenti az utóbbi fő bevételi forrását, addig a második – és a harmadik – garantálja, hogy a kiránduló kapjon egy jó élményt.
A város minden sarkán valamelyik túrairoda logója virít, melynek dolgozói különböző feltételek mellett vállalják, hogy menedzselik az eltérő hosszúságú és nehézségű túrák gördülékeny kivitelezését. Mi magunk a Trek in Atlas nevű irodára tettük le a voksot, ahol az online alkudozásnak hála végül fejenként 25 ezer forintnak megfelelő dirhamért vállalták a pátyolgatásunkat. Ez tartalmazta a kalauzoltást, holmijaink szállítását, a napi háromszori étkezést, valamint két éjszakai szállást is. Két barátunkkal, Biussal és Petivel a könnyű minősítést kapott háromnapos túraútvonalat választottuk, tehermentesítés céljából azért igénybe vettünk egy „szamaras embert”, valamint a méretesebb csomagjainkat fuvarozó öszvért. (Megjegyzés: ha nagyobb menetelésre készülünk, érdemes inkább Marrakechben bevásárolni, tapasztalataink szerint az itteni boltosok szeretnek többet mondani a valódi tarifánál.)
A többnapos portyázásra Imlil egyik vendégházában pihentünk rá, melynek megközelítése egy miniedzéssel ért fel. Az emelkedő, szűk úton – melynek egyik oldalán csinos árok tátongott – egyszerre kellett manővereznünk a szamarak, a pirospozsgás helyi gyerekek között, nehezítésként időnként néhány váratlan tyúk is befarolt elénk. A vendéglátóegység kiváló teret nyújtott a kényelmes alapozáshoz és gyakorlatilag végigettük ott tartózkodásunkat.
Vezetőnk, szakácsunk, életbiztosításunk és mindenesünk Abdul lett, aki megjegyezhetetlen nevű öszvérével három egész napon át kiválóan szórakozhatott vergődéseinken. Míg mi öregesen kullogtunk a meredek ormokon, ő játszi könnyedséggel gyűrte a kilométereket, mintha egy mezei sétán venne részt valahol az Alföldön.
A nehézséget sokszor nem is a kaptató vagy lejtő okozta, hanem a jég, mely jó pár szakaszon felütötte a fejét, jelentősen lassítva a tempónkat. Kínos volt látni, hogy a málhás csacsi – velünk ellentétben – gond nélkül, szinte már Katarina Witt-i magasságokban siklott a megfagyott havon. Speciális módszerrel, totyogással próbáltuk felvenni Abdullal a tempót, de hiába, ő már réges-rég elvágtatott paripájával és örökkön örökké csak várt ránk.
Az aktív testmozgást minden nap egy kellemes ebéd törte ketté: vezetőnk impozáns környezetben rittyentett fogásai és a patak vizéből készített kötelező menta tea új alapokra helyezték elgémberedett izmainkat. Abdul minden alkalommal fergeteges ételeket készített, ebédre főleg tésztát ettünk bőséges zöldségtállal és halkonzervvel, esténként a tagine és a kuszkusz, míg reggel a palacsinta és a lekvár dominált.
Szállásunk során menedékházakban szálltunk meg, melyek a maguk puritán valójukban várták, hogy félkómás állapotban ágyaikba zuhanjunk. Az ilyen fogadókban a fűtés ritkaság, helyette pokrócokkal kell felvenni a harcot a hűs esti időjárással. Első esténken annyira hideg volt, hogy végül mind a négyen egy szobába aludtunk – mondván több ember, több testhő – és sikeresen bespájzoltuk a szállás valamennyi takaróját. Bónuszpont, hogy a vacsorához azért begyújtották a fatüzeléses kályhát, így legalább az evéshez kiolvadtak az ujjaink. Második kvártélyunk már jóval zsúfoltabb volt, mivel ellepték a túrázó angol hordák, így esélyeink a plusztakarók elcsaklizására jócskán lecsökkentek. Iszonyú hideg volt, hálózsákjaink mint halottnak a csók, sikerült is megfázni.
A kialvatlanság, a magaslati levegő és a bepókhálósodott fizikum hozzájárultak ahhoz, hogy utolsó nap többnyire csak tántorogtunk, ráadásul pont ezen a szakaszon bukkant fel a túra feketelevese, a legnagyobb megmászandó bérc. Valahogy azért csak felimádkoztuk magunkat, meg is ünnepeltük egy frissen csavart narancslével, amit ott helyben, a hegy tetején szolgáltak fel nekünk. A bódé tulajdonosa ügyes stratéga és remekül kiszagolta, hogy a kicuppant túrázóknak úgy kell a gyümölcslé, mint lónak a zab, viszik is a portékáját rendesen.
A körtúra Imlilben zárult egy jó kis jeges szakasszal. Visszafelé ugyanott szálltunk meg mint első esténken, ám mivel házigazdánk épp akkorra időzítette a tatarozást, a családi lakrészben aludtunk, a kinyomtatott marokkói király őrző szemei alatt. Teljesen mindegy volt, állva is el tudtunk volna szenderedni.
Összességében nagyszerű élménnyel gazdagodtunk, sok csúcs- és pár holtponttal, utóbbi esetemben leginkább kondícióm állapotának és egy elromlott jobb térdnek köszönhető. A túra útvonala a kirándulók minden óhaját kielégíti: balettozhatunk a semmi fölött, patakokon gázolhatunk át, kacsázhatunk a jeges útszakaszokon, markolászhatjuk az egyensúlyunkat garantáló szikladarabkákat. A mutatós környezetben néha egy-egy berber falu is beékelődik, ezek külön-külön is megérnek egy misét.
Túra fanatikusoknak és szamárkedvelőknek kihagyhatatlan!
Akiben több a spiritusz, annak ott van Észak-Afrika legmagasabb csúcsa, a Toubkal (4167m), mely nem igényel speciális technikai tudást, de a jó fizikum elengedhetetlen a meghódításához.
